MAGÁNY A HÁLÓZATBAN

© Janusz Leon Wiśniewski

… az ápolónő betolta a kerekes széket, amelyben Andrzej atya ült. Amióta csak ott voltam, így nevezték a végletekig lesoványodott férfit, aki egész nap csak ült a székben a berácsozott ablaknál a folyosó végében, rögtön a mosdók mellett.

Itt a váróteremben, egy méternyire tőlem úgy nézett ki, mintha egy koncentrációs táborokról szóló film kimaszkírozott színésze lenne. Bőrig kopaszítottan, mint valami újonc, néhány centiméteres mély sebbel ráncos koponyáján. Arca földszerű volt, fekete borostás, állcsontja kiállt, hatalmas szemgolyók a szemüregekben, amelyek még ekkora szemeknél is vagy két számmal nagyobbnak tűntek.

Bal karja a szék oldaltámláján túlra hanyatlott, és egész súlyával mozdulatlanul csüngött. Alkarján, mely előtűnt a túl rövid, foltozott és pecsétes pizsamaujj alól, kiolvasható volt a – valaha fekete, mostanra megfakult – tintával tetovált felirat: „Nincs isten…”. Az írás olyan volt, mint az első osztályosok füzeteiben feltűnő szövegek esetlen vonalai. Egyenetlen és elnyújtott. A sokszori sebesítés miatt a bőrön vörös varratduzzanatok képződtek.

A tolószékes férfi szemben ült velem, és szélesre tágult szemekkel meredt rám. Elfordítottam a tekintetemet, és amikor újra rápillantottam, egyfolytában ugyanúgy bámult. Úgy tűnt, szemhéja sosem csukódik le.

– Ne törődjön vele – mondta az ápolónő, zavaromat látva. – Így néz, amióta idehozták. Karácsonykor lesz két éve. Aludni is nyitott szemmel szokott.

Felbosszantott, hogy úgy beszél róla, mintha ott sem lenne. Észrevette ezt, és megelőzve a megjegyzésemet mondta:

– Nem hall. Minden tesztet megcsináltak neki. Biztos, hogy nem hall.

Az ápolónő felállt, és egy kicsit arrébb húzta a széket. A férfi most közvetlenül a fejem feletti faldarabra meredt. Az orvosi szoba ajtaja kinyílt, egy fehér köpenyes fiatal férfi szólt ki:

– Magda, hozhatod az atyát.

Az ápolónő felpattant, és betolta a kocsit a fehér szekrényekkel körbevett szűk szobába. Rácsukta az ajtót, és leült mellém a padra. Cigarettára gyújtott, az ablakpárkányról leemelt egy cserepet egy megsárgult páfrány maradványaival, és a padlón maga elé állította. A cserép tele volt csikkel.

– Miért hívjátok atyának? – kérdeztem.

– Mert tényleg pap. Formailag még mindig az. Bár most inkább olyan, mint egy zöldség, és már így is marad. Ha pedig majd meghal, egy pap sem temeti el. – Mélyet szívott a cigarettából, és hozzátette: – Túl nagyot vétkezett. Még ha maga Isten megbocsátott is neki, a kúria biztosan nem.

Az, amit az őrültekháza e füstös várótermében a következő húsz percben az ápolónő elmesélt, a leginkább megrázó szerelmi történet, amit valaha hallottam. Az e történetbe szövődött emberi tragédia százszor jobban hatott rám, mint az összes pszichotrópos tégely, amelyek tartalmát lenyeltem Natalia halála óta. Egy történetet olvasol most – még csak meg sem kérdezem, szeretnéde – a határtalan emberi fanatizmusról. Ismernie kellene minden katolikusnak, mint a tízparancsolatot.

Mit gondolsz, Lengyelországban hányan ismerik a katolikusok közül a tízparancsolat bűneit? Mert azt nem tudom, hogy Lengyelországban hányan, de tudom, hogy a hasonlóképpen katolikus Spanyolországban mennyien. 14 százalék körül. Százból tizennégyen tudják, mi ellen követnek el bűnt. Lengyelországban biztosan többen ismerik, és többen is vétkeznek. De ez nem a papok és hitoktatók érdeme, hanem Kieślowskié.

Andrzej amióta csak beszélni kezdett, más volt. Mindjárt a harmadik osztállyal kezdte az iskolát. A zeneiskolába, ahová párhuzamosan járt, oboázott. Ezen kívül nyolc éves korától orgonált a közeli templomban. A káplánnak feltűnt, hogy amikor a kis Andrzej játszott az orgonán, az emberek szívesebben jöttek, és tovább maradtak ott.

A szülei számára Andrzej az elégedettség kiapadhatatlan forrása volt. Egyébként ez volt egyetlen okuk az elégedettségre. Ők maguk nem vitték valami sokra. Mások Bulgáriába jártak nyaralni, kispolszkit vettek meg szekrénysort, nekik csak Andrzej jutott. Ő volt a büszkeségük, és egyetlen kárpótlásuk saját félresikerültségükért. A génátadás afféle demonstratív aktusa. Nekünk nem sikerült túl sok az életben, de a fiunk osztályelső. Az elvárások ilyen nyomása alatt Andrzejnek, ha lánynak születik, legalábbis anorexiásnak kellett volna lennie.

Két évig járt az építészkarra Wrocławban. Nem kapott kollégiumot, és anyja, aki a templomi kórusban és a plébánián tevékenykedett, szobát szerzett neki a jezsuitáknál. Úgy volt, hogy csak egy hónapra, amíg találnak valamit. Két év lett belőle. Andrzej egyetemre járt, miséken orgonált, együtt imádkozott a szerzetesekkel, és mindjobban eltávolodott a valódi világtól.

Közvetlenül Húsvét után bepakolt egy kis útitáskába, felült a vonatra, és Krakkóba utazott. Belépett a dominikánus rendbe és a papneveldébe. Bezárkózott a cellájába. Végre boldog volt. Feltöltődött harmóniával és belső nyugalommal. Amikor szülei megtudták, mi történt, két héten keresztül nem mutatkoztak a szomszédok előtt a lépcsőházban. A szerzetesrend az építészethez képest végül is szörnyen degradáló volt. Az anya beszűntette tevékenykedését a kórusban és a plébánián.

Ezalatt Andrzej mind közül a leghosszabban térdelt éjszakánként a feszület előtt. Éjszakáról éjszakára. Csak akkor hagyott fel ezzel, amikor a térdén kifakadó zúzódásokból a kőpadlóra csordult a vér. Ő borult le imádkozva leggyakrabban a kápolnában. Ő volt, aki életfilozófiát teremtett a magányból, amely alkalmat ad Istennel folytatott beszélgetésre, és az egyesülésre vele.

Tudode, hogy az emberi meggyőződés szerint a magány a szenvedés legrosszabb fajtája? Ez érvényes mindenhol a világon. New Yorkban épp úgy, mint ÚjGuineában az emberek kővé dermednek a magánytól és az elhagyatottságtól való félelemtől. Tudode, hogy az egyik legősibb hindu mítosz szerint a teremtő csak azért hozta létre a világot, mert magányosnak érezte magát? Tudod azt, hogy az amerikai pszichiátriai kézikönyvek a remeteséget a téboly egyik válfajaként tárgyalják?

A magányon kívül a tudást tekintette olyasminek, amivel kivívható Isten tetszése. Megtanult hat nyelvet, kiemelkedő teológus és filozófus lett. Nyolc hónapot töltött egy nigériai misszión. Elnyerte a pápai akadémia ösztöndíját, és Rómába utazott. Három évre rá, májusban doktorként tért vissza Krakkóba. Augusztusban ifjúsági zarándokcsoportot vezetett Częstochowába.

Andrzej testvért mindnyájan szerették. Blues balladákat énekelt velük Istenről, gospel koncertekről készített videokazettákat mutatott nekik, gitározott a tábortűz mellett, és orgonált az útba eső templomokban. A reggeli imádságok olyanok voltak vele, mint valódi beszélgetések Istennel. Választ kaptak általuk a kérdésekre, amelyeket mindig fel szerettek volna tenni, de sosem tudták megfogalmazni azokat. Andrzej testvért a nők is szerették. Néhányuk cseppet sem az imádság, gitár és az oboa miatt.

Egy napon – már nagyon közel jutottak Czestochowához – a zarándokok oszlopa mellett elhaladó kaszálógép súlyosan megsebesített két részvevőt. Poczesna kis falusi rendelőjében senkit nem találtak. Az orvos szabadságon volt, Myszków pedig messze esett. Kihívták hát az állatorvost. Az állatorvossal együtt érkezett meg Anastazja nővér. Lublini karmelita apáca. A másik sebesült részvevő az ő csoportjából volt.

Ideges, fiatal lány volt, szürke nyári habitus, zsinóros mokaszin, drótkeretes szemüveg. Nagyon halkan beszélt. Szinte suttogott.

Az állatorvos megállapította, hogy az egyik sérültnek vérátömlesztésre van szüksége, a másikat pedig át kell küldeni Myszkówba. Mindketten jelentkeztek véradásra. Pár perc múlva az állatorvos előjött hátulról, a laboratóriumból, és azt mondta:

Önöknek megegyezik a vércsoportjuk és az Rhfaktoruk.

Elragadtatva nézte, ahogy Anastazja kigombolja habitusát, kitakarja bal vállát és lassan folydogáló vérét egy műanyag tartályba csorgatja.

A zarándoklat végéig – holott eddig egymás létezéséről sem tudtak – egyszerre csak egymás mellé kerültek. Andrzej reggeli imái idején Anastazja együtt imádkozva vele térdepelt a táboruk melletti tömegben. Egyszerre az ételt is együtt készítették elő. Az esti tábortüzeknél távolságot tartva, de mindig a közelben volt.

A következő napon kellett Częstochowába érniük. Ez volt az utolsó táborhelyük. Este Andrzej imádkozni ment a szálláshelyükhöz közeli faluvégi kis templomba. Lehajtott fejjel, jobb kezét ball mellén nyugtatva az oltár előtti cement emelvényen ott térdepelt Anastazja.

Csendesen odalépett, és letérdelt mellé. Nem így tervezte. Nem akarta, hogy a testük összeérjen. Ám túl közel térdelt hozzá, és egymáshoz értek. A nővér nem húzódott el.

Mindketten ugyanazért imádkoztak. Később bevallották egymásnak. Egyfelől érezni akarták ezt a közelséget. Másfelől kérték Istent, szabadítaná meg őket ettől a vágytól. És a világ fenyegetését is ott érezték meg először, ott, az első pillanatban, ebben a falusi templomban. A plébános lépett be váratlanul, hogy eloltsa a gyertyákat. Pánikszerűen, vadul rebbentek szét. Már ott, ezekben a legelső percekben tudták, hogy a világ ezt nem fogadja el.

Még Częstochowában, a zarándoklat vége előtt megérintette Anastazja kezét. Hogy érezze, milyen, és emlékezzen rá. Rögvest ezután elmenekült, és imádsággal töltötte az éjszakát. Szenvedett saját hihetetlen belső tépelődése miatt.

El tudod képzelni a mindenható Isten elárulását? Azt semmiképp nem lehet elleplezni. Nem arról van szó, hogy a tettet nem takargathatjuk. Nem rejthetjük el a gondolatainkat! A vágyakat, a meghatódást, az álmokat.

Aztán amennyire csak bírták, elfojtották ezt a szerelmet. Andrzej Rómába menekült. Három hónapos tudományos utat könyörgött ki magának. Ennek a menekülésnek nem volt semmi értelme. Minden nap reggelén felébredve várta az ő levelét.

Úgy volt, hogy nem várja! De várta.

Úgy volt, hogy ő nem ír! De írt.

Andrzej nem tudta elviselni, hogy a lány így szólítja: „Andrzej testvér”.

Rómából vonattal tért vissza. Nem szállt ki Krakkóban. Csak Lublinban. Meg akarta mondani neki, hogy nem így kellett volna lennie. Felkészült. Már Bécstől a vonatban azt gyakorolta, mit mond majd neki. Minden egyes szót.

Ott állt Anastazja kolostora előtt. Ő kijött. Bele sem kezdett. Egy szót sem szólt. Álltak a kapuban, és nem néztek egymásra. Álltak lehajtott fejjel, mint az elítéltek, pillantásukat a földre szegezték. Féltek önnön gondolataiktól. Már az ottlétük is bűn volt. Bűn volt, hogy a Częstochowa melletti kis templom óta folyvást Anastazjára gondolt. Bűn, hogy álmodott róla. Hogy álmaiban neki nem „nővér” volt Anastazja. Hogy álmában ajka volt, amelyet ujjaival megérintett.

Anastazja váratlanul bement a kolostorba. Aztán visszafordult. Kézen fogta Andrzejt, és rohanni kezdtek. Egy parkban álltak meg. Anastazja egy fa mögé állt, és szájával a szájához közeledett. Nyelvével szétválasztotta ajkait, majd átcsúsztatta azt a férfi meglepetéstől és a vágytól összeszorult fogsorán. A fa alatt egy apáca habitusban csókolt egy habitust viselő szerzetest, szinte Lublin központjában!

Ez a csók volt a beavatás. Aztán már csak a bűn maradt. Az ország több pontján találkoztak. Minél messzebb Lublintól vagy Krakkótól, annál jobb. Csak ha egyedül voltak, fogták meg egymás kezét. Nyilvánosan csak lopva, és pillanatokra érintették meg egymást. Jelezték egymásnak, hogy vágynak a másikra. Nem beszélgettek Istenről, bár egész idő alatt érezték kárhoztatását. Csak az első éjszaka, egy évvel később a parkban esett csóknál, az első igazi meztelenséggel, gyönyörrel, és szemérmetlenkedéssel eltöltött éjszaka után mondta el a lánynak, hogy jobban szereti, mint amennyire a büntetéstől fél. Bármilyen büntetéstől.

A lublini karmelita apácák rendfőnöknője Anastazja nővér románcáról egy belügyis tiszt által küldött névtelen levélből szerzett tudomást, aki már régóta megfigyelés alatt tartotta Andrzej testvért. Andrzej testvér ideális megfigyelési tárgy volt. Római kiutazások, az USAból érkezett ökumenikus csoportok fogadása, a vallásos ifjúsággal fenntartott kapcsolatok. Aztán, hogy megtagadta az együttműködést? Most már nem mondhat ellent. Most már nem ismétlődik meg az, ami a kiképzőtábori provokációnál esett meg. Akkor teljesen leégette őket. Legurult miatta néhány fej még Varsóban, a Minisztériumban is. Jogellenesen hívták be a táborba. A szükségállapot idején történt. Törvényt lehetett hozni este, és megváltoztatni azt reggel. Értesítés küldtek neki a nyári kiképzőtáborról, amelyet papnövendékek számára rendeltek el. Ez nyilvánvaló, durva öltésekkel összefércelt provokáció volt. Egyike a megtörését célzó soron következő zaklatásoknak. Szerzeteseket nem hívhattak volna be semmiféle katonai kiképzésre.

Többen is voltak olyanok, mint ő. A Drawsko közelében lévő gyakorlótérre gyűjtötték össze őket. Egy egész szakaszt. Éppoly naiv, vagy tájékozatlan szerzeteseket, mint amilyen ő volt.

Ennél a Drawsko melletti egységnél pontosan tizenegy órát töltött. Az esti sorakozónál a részeg tizedes parancsot adott, hogy imádkozzanak. Rekedt hangon, mint gyakorlatozási vezényszavakat ordította el a Miatyánk szakaszait, és megparancsolta, hogy kórusban mondják utána azt. Állt a sorban a többi között, és hallgatott, magába fojtotta a megalázottságot, hogy még mindig itt van. Aztán a tizedes elüvöltötte magát:

– Ámen. Azt mondtam, ámen, kopaszok. Hangosabban, bazmeg, ámen.

Kilépett ekkor a sorból, odament a tizedeshez, és teljes erőből pofonvágta. Már az arcát ért első ütés után összeesett. Összerugdalva, törött bordával, katonai derékszíj csatjától összeszabdalt fejjel, vérző orral és füllel vitték be a sátraik melletti elsősegélyhelyre. Éjjel elájult a vérveszteségtől. Kórházba kellett szállítani. Kiderült a dolog. A püspöki kar közbelépett. Egyik fontos belügyisnek a varsói Minisztériumból hirtelen szabadságot kellett kivennie, Andrzej testvér pedig – némiképp önszántán kívül – bekerült a lengyel ellenzéki történelembe.

De ez akkor – ahogyan Varsóban emlegették – a vidéki krakkói detektívek amatőrködése volt. Most aláír egy nyakleves és egyetlen csepp vér nélkül is. Egyetlen fogát sem kell kiverniük. A püspöki kar pedig? A püspöki kar kisujját sem mozdítja majd. A püspöki kar végül is nem engedheti meg, hogy a hívők tudomást szerezzenek arról: „egy szerzetes testvér vatikáni doktorátussal büntetlenül izélgeti a lublini apácát”. A karmeliták rendfőnöknője Anastazja nővért fél évre a Bieszczádok egyik falucskájába küldte, és küldött egy levelet is a krakkói dominikánusok házfőnökének. A domonkosrendiek elöljárója semmit nem tett, hisz a levelet még csak nem is olvasta. A belügyesek útközben csípték el. A románcnak folytatódnia kellett. Zavartalanul. Főként ideológiai okok miatt.

És folytatódott. A Bieszczádok elhagyott pásztorkunyhóiban, egy rzeszówi hotelben, Krakkóban, ahová Anastazja autóstoppal ért oda éjjel két órára. Folytatódott az előolvasott leveleknek és a rendszeresen lehallgatott telefonoknak köszönhetően is.

A karmeliták rendfőnöknője, akit nyugtalanított a krakkói visszajelzés hiánya, személyesen utazott Krakkóba. Egy hétre rá Andrzej testvért áthelyezték Świnoujściébe. A lehető legtávolabb akarták tartani a Bieszczádoktól, és meg is kellett alázni. Nem misézhetett. Két diplomával. Pápai akadémiával. Krakkó legjobb prédikációival. Ilyen plébános sem volt még Lengyelországban.

Amikor ő Świnoujściébe került, valaki – természetesen véletlenül – bedobta a névtelen belügyis levél másolatát a lublini kolostor refektóriumába. A világnak tudomást kellett szereznie róluk. És tudomást szerzett. Anastazja nővér teherré vált. Ideológiai teherré. Különben igaz is volt. Nem lehet egy egész szerzetesrendet zsarolni egy apácaruhába bújt nimfomániás nő miatt, aki nem képes más módon elintézni az ügyeit.

Hirtelen senki sem állt szóba vele. Többé nem mehetett be a kápolnába este, ami addig a szokása volt. Mindenért figyelmeztetéseket kapott. Egyfolytában piszkálták. Egy nap a refektórium asztalán ott hevert Andrzej levele, kibontva. Telve érzelemmel, szerelemmel és vallomással. Amikor leült a helyére, úgy érezte, mindnyájan undorral néznek rá.

Több mint fél évig tartott ez a terror. Nem mondott le róla. Ellenkezőleg. Az összes megaláztatás, minden egyes kellemetlenség csak erősítette meggyőződését, hogy érdemes szeretnie.

Andrzejt a világ még inkább próbára tette. Egyik nap használt óvszert tettek abba a gyóntatófülkébe, amelyben gyóntatni szokott. Valaki egy nyitott borítékot dugott a plébánia postaládájába, újságból kivágott, pedofilek által kihasznált tizenéves lányok fényképeivel. A plébániához tartozó „felháborodott” hölgyek ostromolták leveleikkel rendszeresen a püspököt. Hat hónapon belül tucatszor is áthelyezték. Mindezek dacára továbbra is éppúgy szerette őt. Várt. Nem tudta mire, de hitte, hogy ennek véget kell érnie. Mint a tisztítótűznek. Az is letelik egyszer, és utána jön a megváltás.

Anastazja nővér egy napon eltűnt. Ugyanaznap valaki elvitte a kolostor garázsából az autót. Elhajtott Częstochowába. Visszafelé az egyenes, száraz úttesten, két kilométerre a Poczesnai rendelőtől autója áttért a bal oldalra. Egyenest egy hatalmas dán hűtőautó alá. Nem volt féknyom. Az autó szó szerint beszorult a kamion hűtője alá. A helyszínen életét vesztette. Összezúzódott. Lublinból még csak nem is ment oda senki, hogy azonosítsa.

A belügy fontosnak tartotta, hogy a test boncolási jegyzőkönyve az egész környéken, és Lublinban is ismertté váljon. Anastazja nővér vérében alkoholt és valiumot, méhében spirált találtak.

Egy hónapra rá Szenteste volt. Az éjféli mise után, amikor már mindenki otthon volt, és az újszülött Jézust köszöntötte, a białowieżai kis templomba belépett Andrzej testvér. A bejáratnál álló kőedényből vizet merített egy csatos üvegbe. Odament az oltárhoz, rátette a szenteltvizes üveget, egy üveg vodkát és egy kis műanyag tartályt fekete tussal. Kiszórt egy marék tablettát. A zakójából elővett egy tetoválótűt. A fekete tust összekeverte a szenteltvízzel. Az asztalnak támaszkodott. Pontosan a kereszttel szemben. Tetoválni kezdett.

Reggel asszonyok érkeztek, hogy mise előtt meggyújtsák a gyertyákat. Megérezték az oltárnál a vodkaszagot, és megtalálták ott Andrzej testvért. Véres bal alkarján keszekusza felirat volt olvasható: Nincs isten…

(fordította: Wolosz Vera)